Hősi mondák

Nyomtatás

Észak legnagyobb hősi eposzából, a Völsunga sagából

 

A kardról, melyet Sigmund, Völsung fia húzott ki a fából 

   Élt egy Siggeir nevű király, aki Gótföldön uralkodott, hatalmas nemzetségfő és sok népnek ura; elindult egy nap, hogy Völsunggal találkozzék, és feleségül kérje lányát, Signyt. Beszédét kedvezőn vette a király, s vele fiai is, ámde a lány vonakodott a frigytől; mégis apjára bízta a döntést, mint minden egyéb kérdésben őt illetően, így a király elfogadta a tanácsot, miszerint adja hozzá Signyt; a leány tehát Siggeirnek ígértetett, s az ünnepség és a menyegző megülésére Siggeir király meghívatott Völsung házába. Előkészült a vezér a lakomára legjobb tudása szerint, s mire készen állott minden, a kitűzött napra megérkeztek a vendégek, köztük Siggeir, s megannyi nagybecsű férfiú jött vele. 

   Nagy tüzeket gyújtottak a csarnok hosszában, s középütt a fenséges tölgyfa magaslott. Estefelé, ahogy az emberek a tüzek körül ültek, egy férfi lépett a palotába, kit addig sosem láttak még; s olyféle volt öltözéke, hogy vállát foltos köpönyeg lepte, lába mezítelen volt, rajta szorosra fűzött vászonnadrág, s ahogy a fához lépett, kezében kardot fogott, fejét pedig széles kalpag fedte: hatalmas termetű volt, vénségesnek-látszó és félszemű. Felemelte kardját és beledöfte a fatörzsbe, egészen markolatig; s erre mind visszariadtak, hogy a férfit köszöntsék. Megszólalt ő ekkor, mondván:

   – Aki e kardot kihúzza a fából, megkapja tőlem ajándékul, s bizonyságot lel majd, hogy nála remekebbet kezében sosem tartott. – Ezzel kiment az öregember a palotából, de senki nem tudta, ki volt, s merre vette onnan útját.

   Felugráltak a férfiak, s egy sem akart utolsóként nyúlni a kardhoz, hisz úgy vélték, az nyeri el, aki elsőnek érintheti; a nemesek álltak neki először, aztán a többiek, sorban egymás után; de hiába mentek oda mindahányan, egyikük sem bírta kihúzni, mert a kard sehogy sem jött ki a fából, bármily erősen rángatták. De most odalépett Sigmund, Völsung fia, megragadta a kardot, és úgy húzta ki a fatörzsből, mintha csak szabadon feküdt volna előtte. Oly kiválónak találták a fegyvert mind, hogy egyikük sem vélt látni még ilyen kardot azelőtt, és Siggeir meg is adta volna érte aranyban a súlya háromszorosát, de Sigmund így szólt:

   – Te is kihúzhattad volna helyéről a kardot, nem különbül, mint én, ha a te jussod lenne viselni; de miután mind közül egyedül az én kezembe került, sosem kapod meg, még ha minden aranyad felkínálod is érte.

   Elöntötte a méreg Siggeir királyt e szavak hallatán, mert úgy vélte, Sigmund gőgösen válaszolt neki, de óvatos és kétszínű ember lévén, úgy tett, mintha rá sem hederítene; ám még azon az estén kigondolta, miként áll bosszút mindezért, ahogy később meg is történt.

  Sigmund király utolsó csatájáról, s hogyan kellett kardját visszaadnia

    Élt akkortájt egy Eylimi nevű nemzetségfő, hatalmas és nagy hírű király; volt egy lánya, Hjördís, a legszebb és legeszesebb a hölgyek között, Sigmund pedig hallotta beszélni felőle, hogy feleségül ő való hozzá, senki más. Elment tehát Eylimi király házába, ki hajlott is rá, hogy széles ünnepséggel fogadja, ha ugyan nem ellenségként jött hozzá. Üzenetet is küldött egyik a másiknak, hogy e mostani jövetel békés céllal történt, s nem háború végett; megtartották tehát a lakomát a legkülönb módon és megannyi emberrel: mindenütt feldíszítettek Sigmund király tiszteletére, s az egyéb dolgokat is mind az ő kényelmére rendezték el. Megérkezett Sigmund az ünnepségre, s egyazon teremben pompázott a két király; ott volt még Lyngi, Hunding fia, maga is leánykérőbe jött Eylimihez.

   Tudta is a király, hogy ezek ketten egy célból vannak nála, és gondolta, hogy viszály és háború támadhat annak kezéből, aki nem okozta az ő végét; lányához fordult ezért, szólván:

   – Te bölcs leány vagy, s én azt mondtam, magad választod ki férjed; dönts hát e két király közt, s én szavad mellé állok.

   – Nehéz és bajos ügy – válaszolt Hjördís –; de azt választom férjül, kinek nagyobb a híre: Sigmund királyt, jóllehet az évek már eljárnak fölötte.

   Így hát Sigmundnek ígértetett Hjördís, Lyngi pedig elvonult onnan. Sigmund akkor egybekelt Hjördísszel, s most a mulatság minden egyes nap fényesebb lett, mint az előző napon. Visszatért azután Hunlandba Sigmund, vele apósa, Eylimi király is, és Sigmund hozzálátott országa kormányzásához.

   De Lyngi és fivérei sereget toboroztak, hogy Sigmundre törjenek, hiszen, akárcsak minden másban, ezúttal sem a rosszabb jusst akarták magukénak; ez a mostani marta őket leginkább, meg aztán szívesen felülkerekedtek volna már a Völsungok hatalmán és büszkeségén. Elértek tehát Hunlandba, és üzentek Sigmundnek, hogy nem lopódzva jőnek rá, s hogy előlük aligha osonhat el. Mondotta Sigmund, ő bizony elébük megy, s csatában mérkőznek meg, és egybegyűjtötte haderejét; de Hjördíst meg egy szolgálólányát az erdőbe vitette, és roppant kincset is velük, s ott rejtőztek, míg amazok küzdöttek.

   A harcosok viszont sokan elhagyták hajóikat, nehogy szembe kelljen szállniuk az ellenséggel, de Sigmund király és Eylimi felhúzták zászlaikat, s felharsant a csatába hívó kürthang; Sigmund is megfújta a kürtöt, mely apjáé volt még, és biztatta embereit a harcra, pedig az ő serege messze a legkisebb volt.

   A csata aztán ádázul és könyörtelenül dúlt, s noha Sigmund öreg volt már, mégis a legkeményebben harcolt, és mindig az első volt emberei között; sem pajzs, sem páncél nem dacolhatott vele, úgy vágott keresztül az ellenség sűrűjén aznap, és senki nem tudhatta, miként esnek köztük a dolgok; megannyi lándzsa és nyíl hullott alá az égből azon a napon, de védőszellemei úgy hozták, hogy még sebet sem kapott, és senki el nem mondhatja, hányan hullottak le előtte; mindkét karja vöröslött a vértől, egész a válláig.

   De amikor már jó ideje dúlt a harc, egy férfi tűnt fel a küzdelem közepette, kék köpönyegben és széles kalpaggal a fején; félszemű volt, kezében pedig lándzsát tartott, és magasba emelvén, épp Sigmunddel szállt szembe. S ahogy ő vadul feléje sújtott a karddal, az a dárdát találta, és középütt kettétört. Attól kezdve az öldöklés és rémület a jövevény oldalára állt, merthogy a jószerencse elpártolt Sigmund mellől, és emberei sűrűn hullottak körülötte; nem kímélte magát a király, s még inkább buzdította népét, ám pont ahogy a mondás tartja, miszerint „sokaságban az erő”, most be is bizonyosult, és abban a csatában harcosaik élén elesett Sigmund király és Eylimi, s velük együtt seregük jókora része.

 

 

Regin története fivéreiről és az aranyról, mit Andvari kincsének hívtak

    – Hreidmár volt a neve apámnak – beszélt Regin –, hatalmas ember volt és vagyonos, és nagy tudománnyal bírt a mágiában: első fiát Fafnirnak hívták, a másodikat Otternak, s én voltam a harmadik, egyúttal mindnyájunk közül utolsó a vitézség és jó adottságok tekintetében; ügyesen bántam viszont vassal, ezüsttel és arannyal, s belőlük olyféle javakat készíthettem, melyek hajtottak valami hasznot. Otter bátyám egyéb mesterséget űzött, s más természete is volt hozzá, nagy halász lévén, abban pedig mindenkinél különb; nappal ugyanis vidraalakot öltött, s csakis a folyóban időzött, és a szájában hordta partra a halat. Zsákmányát mindig apánkhoz vitte, és az sokat jövedelmezett neki; de javarészt vidraálcájában volt, aztán csupán enni és aludni tért haza, mert a szárazföldön nem látott. Fafnir pedig messze a legnagyobb és leggonoszabb volt, és mindent magának akart volna.

   – Élt felénk egy törp, Andvari, aki csukaálcában lakta a vízesést, melyet Andvari-zuhatagnak hívtak, s élelmet is ott szerzett magának, hisz rengeteg halat lehetett találni arra. Otter is alámerülgetett a zuhatagba halat fogni, s egyre-másra tette ki őket a folyópartra. Történt egyszer, hogy Ódin, Loki és Hænir, ahogy vándorútjukat járták, elérkeztek Andvari vízeséséhez; bátyám épp fogott egy lazacot, azt eszegette a parton lehunyt szemmel. Felkapott Loki egy követ és Otterhez hajította úgy, hogy ő ott rögtön halálát lelte, Loki meg kérkedett, hogy egyszerre fogott vidrát és lazacot. Elégedettek voltak zsákmányukkal az istenek, és nekiláttak, hogy a vidra bőrét lefejtsék.

   – Estére Hreidmár házához érkeztek, és megmutatták szerzeményüket apámnak: ő ekkor nyomban elfogatta őket, és váltságul szabta, hogy a vidrabőrt arannyal töltsék tele, kívülről pedig fedjék be vörösarannyal. Lokit küldték el, hogy az aranyat összegyűjtse nekik, ő meg Ránhoz ment, elkérte a hálóját, s azzal tért vissza a vízeséshez; ott kivetette a hálót, a csuka meg beleúszott, s Loki elfogta.

   – Miféle hal úszik a sodrásban, bajtól nem őrizkedvén? – kérdezte Loki. – Fejedet, hogy Hélből megmentsd, kiválthatod, ha elhozod nekem a vizek lángját!

   Ő felelt:

   – Andvari vagyok, Óinn fia, és sok zuhatagban jártam; gonosz norna szabta rám réges-rég a sorsot, hogy örökké rójam a vízi utakat.

   – Szemügyre vette Andvari aranyát Loki, s a törp, mikor a kincset átadta, egyetlen gyűrűt megtartott volna, de Loki azt is elvette tőle. Bement ekkor Andvari a sziklaüregbe, és onnan kiáltott ki, hogy a gyűrű, s vele az egész aranykincs, végzetére lesz annak, aki eztán birtokolja.

   – Visszatért Loki Hreidmár lakához, s mutatta Ódinnak a kincset; neki megtetszett a gyűrű, és elvette onnan. Az aranyat aztán apám elé vitték, megtöltötték vele a vidrabőrt, lábra állították, és kívülről egészen befedték vörösarannyal: hanem amikor megvoltak vele, odalépett Hreidmár, és észrevett egyetlen szál bajuszt, s rájuk szólt, takarják el azt is; Ódin pedig lehúzta ujjáról Andvari gyűrűjét, és befedte vele a bajuszt. Megszólalt ekkor Loki:

    – Elég hát az aranykincs,
       bő váltságot nyertél
       fejemért cserébe;
       hanem fiad örömet
       sosem lelhet benne,
       végzete lesz majdan
       mindkettőtöknek.

    – Bátyám és én kértük jussunkat az aranyból, de apánk megtagadta, Fafnir pedig Hreidmárba döfte a kardját, mialatt ő aludt; én sem kaptam aztán semmit a kincsből, s oly gonoszság szállta meg Fafnirt, hogy messze ütött tanyát, és az arany töredékét is sajnálta mindenkitől, és a legborzasztóbb sárkány vált belőle, s azóta is egyre csak a kincsen kuporog; jómagam pedig eljöttem a királyhoz és kovácsmesteréül szegődtem: így történt, hogy elveszítettem atyai örökömet és a fivéremért kapott váltságot.

   Így beszélt Regin, és ez időtől fogva hívják az aranyat vidraváltságnak, s nem másért, mint ez okból.

   Sigurd pedig felelte:

   – Sokat veszítettél, és túlontúl gonoszak lettek tieid! De most menj és készíts kardot híres fortélyoddal, olyan kardot, aminőt alkotni senki nem képes, s amellyel én nagy tetteket vihetek végbe, ha szívem felér hozzá, és megöletheted velem azt a hatalmas sárkányt is.

   – Bízz bennem bátran; ama karddal győzöd le Fafnirt – mondotta Regin.

  

Sigurd és Brynhild

    Hosszú utakon lovagolt Sigurd, míg elérkezett Hindarfjöll hegyére, és délnek fordult, Frankhon irányába; s egyszerre nagy fényességet látott maga előtt a hegyen, mintha óriási tűz égne és lángolna egészen az egekig. Amint közelebb ért, egy pajzsvárral találta szembe magát, zászlóval a legtetején: belépett Sigurd a várba, s észrevette, hogy valaki alva fekszik ott, teljes harci díszben. Hozzálépett, leemelte fejéről a sisakot, és látta, hogy egy nő az; s oly szűk páncél volt rajta, mintha a testéhez nőtt volna. Fogta a kardját Sigurd, a gallértól lefelé végighasította a vértet és lefejtette, aztán az ujját ugyanígy, s a kard a páncélruhát úgy vágta, mintha csak szövet lenne. Mondotta akkor Sigurd, hogy túl soká feküdt álomban; de ő megszólalt:

   – Miféle hatalom, mely harci ingem hasíthatta és álmomból kiragadott? Csak nem úgy esett, hogy Sigmund-fia Sigurd jött el Fafnir sisakjában, Fafnirölővel kezében?

   Sigurd felelt:

   – A Völsungok véréből való, ki a tettet véghez vitte; de úgy hallottam, mintha nagy király leánya volnál, s azt beszélték a népek, kedves vagy és telve tudással, s ezt most próbára is teszem.

   Szólt ekkor a lány, Brynhild: 

   – Sokáig feküdtem,
      szunnyadtam mélyen,
      hosszú gyötrelmekben;
      Ódin rendelte így,
      s álom varázsát
      megtörni nem volt erőm.

      Üdv néked, napfény,
      üdv, napnak fiai!
      Üdv néked, Éj, és lányodnak!
      Nézzetek ránk nyájas szemekkel,
      ahogy idelent
      diadalra várunk.

      Üdv néktek, ászok és ász-istennők,
      üdv a terménnyel teli földnek!
      Szép szavakat, bölcsességet
      ti adjatok nekünk,
      és gyógyító kezeket,
      míg életünk tart. 

   Aztán újra ő beszélt, mondván:

   – Két király küzdött egymással, egyiküket Hjalmgunnarnak hívták: öreg ember volt s a legnagyobb harcos, neki szánta Ódin a győzelmet. Ellenfele Agnar volt, Audi fivére, kinek én esküvel ígértem előzőleg hűséget, őt segítettem ezért a harcban, és Hjalmgunnart sújtottam földre. Tettem büntetéséül Ódin belém döfte álomtövisét, úgy rendelvén, többé nem lehet enyém a diadal, s halandó emberhez adnak feleségül; de esküvel fogadtam ott meg, hogy sosem megyek olyanhoz, aki a félelmet ismeri.

   Szólott akkor Sigurd:

   – Taníts minket a nagy dolgok titkaira!

   Felelte Brynhild:

   – Bizonyára jobban ismersz mindent énnálam; mégis tanítani foglak, úgy ám, és teszem ezt hálával, ha jártasságom bármiben javadra lehet, akár a rúnák, akár egyebek terén, melyek gyökerei minden dolgoknak. De hadd igyunk most együtt, hogy szép nappal áldják meg kettőnket az istenek, s támaszt és hírnevet nyerj tudásom által, s hogy felidézhess eztán mindent, mit most közösen beszélünk.

   Teletöltött Brynhild egy serleget és Sigurdnek nyújtotta, s a hőst a szerelem italából itatta, így szólván közben: 

   – Sört adok néked,
      csaták szép törzsöke,
      erővel keverve, hírnévvel vegyítve,
      varázsénekkel megtöltve

      és gyógyító rúnákkal,
      bölcs és édes szavakkal,
      gyönyör-beszéddel. 

      Ismerj harci rúnát,
      ha naggyá lenni kívánsz:
      vésd őket edzett kard markolatára,
      kard lapjára, fénylő élére,
      s kétszer nevezd abban Tyrt. 

      Hullám-rúnák segítsenek,
      óvd velük hajódat,
      vitorlás lovad épségét;
      vésd a hajó ormára,
      kormánylapátra is ródd,
      evezőkbe tűzzel égesd:
      hullám-hegyek bármi nagyok,
      tenger kékje bármi mély,
      fedélzetről velük épen hazatérsz. 

      Beszéd-rúnát jól tanulj,
      ha átkodért bántalmat nem óhajtsz;
      kötözd őket, fond egybe,
      sződd mindet magad köré
      a thingben, hol népek gyűlnek
      teljes igazságot tenni. 

      Sör-rúnákból ismerd a tudást,
      ha más asszonya hű szíved bűvölné:
      metszd a söröskupádra,
      mindkét kézfejedre,
      körmödre pedig veszélyt kanyaríts. 

      Sörödet gonddal jelöld,
      kerüljön minden ártalom;
      hagymát vess az italba,
      és bizton tudom,
      ártó dolgok sörrel vegyítve
      téged nem érhetnek. 

      Születés-rúnákat gyűjts,
      ha vajúdó anyából
      gyermeket szabadítani vágysz;
      üres tenyérre rajzolt,
      csuklód köré rótt jelek
      istennők hasznos védelmét hozzák. 

      Ág-rúnák titkát tanuld,
      javasemberré általuk válsz,
      és sebeket bölcsen ápolhatsz;
      véss jelet a kéregbe,
      jelet a faháncsba,
      fára keletnek álló ágakkal. 

      Gondolat-rúnákat érts,
      elméd így járhat túl
      más ember eszén;
      Hropt mondta el őket,
      Hropt véste először,
      és Hropt alkotta mind,
      Heiddraupnir fejéből,
      Hoddrofnir szarváról
      cseppenő varázsitalból. 

      Kezében Brimir kardjával
      állott ő a hegyen,
      fején sisakját hordta;
      beszélt akkor elsőként
      Mimir feje messzire,
      és szólott igaz szavakat. 

      Írt ő rúnákat ragyogó istennő pajzsára,
      Arvak fülére, Alsvid patájára,
      Hrungnir gyilkosának kocsikerekére,
      Sleipnir fogaira és szánnak szíjára.
      Medve mancsára, Bragi nyelvére,
      farkas karmára, sasnak csőrére,
      véres szárnyakra és hídnak lábára,
      gyógyító kezekre és segítő lábnyomra.
      Üvegre és aranyra, üdvös varázsszerre,
      borba és sörbe, gazda kedves székére,
      Gungnir hegyére, Grani szügyére,
      Nornák körmére és bagoly csőrére. 

      Rótták a rúnákat ősöreg időkben,
      szent mézsörrel vegyítve
      küldték a világba szerteszét;
      így kapták ászok, kapták az álfok,
      jutott bölcs vánoknak,
      s némelyet emberfiak őriznek. 

      Bükk-rúnát találsz, lelsz születés-rúnát,
      sör-rúnák minden fajtáját,
      erőnek varázsos jeleit;
      értsd őket helyesen, olvasd igazul,
      hogy utadon segítsenek,
      míg nem jő az istenek végzete. ...

  

Atli udvarába hívja a Gjukungokat

    …Atlit meg egyre inkább rágta a gondolat, vajon hol lehet a rengeteg arany, mely Sigurdé volt, s most Gunnar király és fivére parancsol vele. Nagy és hatalmas király volt Atli, bölcs és sok ember ura, most pedig tanácsot tartott felőlük: tudta jól, hogy Gunnar és bátyja több vagyonnal bír, mint bárki más, s úgy döntött, elküldet hozzájuk, hogy pompás ünnepségre hívja és különféle módon tüntesse ki őket; s ama hírnökök vezetőjét Vinginek hívták.

   Tudott a királyné a tanácskozásról, s nem volt kétsége, hogy fivérei megcsalatására irányul: rúnákat vésett hát, és fogott egy aranygyűrűt, farkasszőrt fűzött rá, s a király követeinek kezébe adta. Ők aztán útra keltek Atli parancsa szerint: de mielőtt partot értek, Vingi meglátta a rúnákat, s átírta azokat oly módon, mintha velük Gudrún a bátyáit Atlihoz hívná.

   Megérkeztek Gunnar király várához, s fényes fogadtatásban részesültek; nagy tüzeket gyújtottak tiszteletükre, és vígan itták a legjobb italokat.

   Beszélt ekkor Vingi:

   – Atli király küldött ide, mert szívesen venné, ha otthonába jönnétek és nagy becsben fogadhatna benneteket; kapnátok sisakot és pajzsot, kardot s vértet, aranyat és pompás öltözéket, paripát, sereget, hatalmas és gazdag földeket, hiszen, mint mondotta, óhaja mindenekfelett, hogy egész birodalmát rátok hagyja.

   Oldalt fordítá fejét ekkor Gunnar, és szólott Högnihez:

   – Ajánlatát ugyan mi végre fogadnánk el? Hatalmat és vagyont kínál, de nem ismerek királyt, kinek oly gazdagsága lenne, mint nékünk, hisz nálunk van a Gnita-mező összes kincse. Termeink tágasak és tele arannyal, van remek fegyverünk, pompás harci öltözetünk, s tudom jól, hogy mind közül az én lovam a leggyorsabb, kardom a legélesebb, s aranyam a legtündöklőbb.

   Válaszolt Högni:

   – Meghívása számomra is csoda, hisz Atli sosem tett még ilyet, nem volna tehát bölcs döntés elindulni hozzá; nézd csak e drágaságokat, mit ő küldött nekünk, farkasszőrt látok egy gyűrűre csomózva: Gudrún lehet, ki farkasnak véli irányunkban Atlit, s utunkat nem javallja.

   De azzal Vingi megmutatta a rúnatáblát, mit szava szerint Gudrún írott.

   Ekkorra már a legtöbben pihenni tértek, de ők s még néhányan tovább iszogattak; Högni felesége, Kostbera, a hölgyek legszebbje, hozzájuk lépett akkor, és rápillantott a rúnákra. Gunnar hitvese pedig Glaumvör volt, egy csupa szív asszony.

   Urának töltötték most mindketten az italt, s ivott is a két király, míg le nem részegedtek; felfigyelt rá Vingi, és mondotta:

   – Nem titkolom, nehezek már Atli király lábai, s ő maga megvénült az országláshoz, fiai meg túlontúl ifjak még, és számba nem jöhetnek: kezetekbe adja most az uralmat, amíg ily fiatalok ők, és boldog lenne, ha ennek öröme mindenki más előtt benneteket érne.

   És úgy esett, hogy Gunnar részeg volt már, meg hát a birodalmat is neki szánták, és elrendelt sorsával sem akart szembeszállni; szavát adta tehát az útra, s tudatta Högnivel is. Ő pedig válaszolta:

   – Adott szavad állnod kell, s én sem mulasztok veled tartani, ámbár az utazás igazán ellenemre van.

 

A Gjukungok asszonyainak álma

   Miután az emberek épp eleget ittak, mind nyugovóra tértek; Kostbera pedig fogta a rúnatáblát, és fejteni kezdte a rovásokat, s látta, hogy mögöttük egész más lapul és a rúnák hamisak, de jártassága révén helyesen bírta kiolvasni őket. Ágyba bújt akkor férjura mellé; s mikor felébredtek, szólott Högnihez:

   – Elhagyni tervezed otthonod – hát rossz tanács ez, halaszd más időkre! Aligha lehetsz rúnafejtésben jártas, ha húgod hívását vetted ki belőlük: lásd, én a rúnákat elolvastam, s csodálnám, ha ily eszes asszony, mint Gudrún, tévesen rótta volna őket; mert az, mi bennük foglaltatik, végzeteteket rejti – bizony, egy jelet kifelejtett, avagy másvalaki csalárdkodott velük! Most pedig hallgasd, mit álmodtam, mert láttam, amint hatalmas vízözön zúdul ránk, és összezúzza a kastély tetejét.

   – Mily gyakran véltek rosszat, ti asszonyok – mondta Högni –, de én nem így születtem, hogy aljas szándékkal menjek elébe, ki nem gonosz; Atli bizonyára szívesen lát bennünket.

   – Magatok tapasztaljátok, hogy a meghívás nem barátságból történt: álmot láttam megint, újabb folyam tört ránk nagy s rémisztő áradattal, a kastély falát felszaggatta, és elsodorta lábát mindkettőtöknek. Jelent ez valamit okvetlen!

   Felelte Högni:

   – Mezők lesznek utunkon, melyeket folyónak láttál; míg átvágunk a réteken, sűrűn lengik a fűszálak lábainkat körül.

   – Álmodtam újra, most a köpenyed égett tűzben, és a lángok a várat is ellepték.

   – Nos hát, tudom én erről is, mit jelent: festett vásznaim fekszenek itt, azok égnek majd el, ahogyan álmodban a köpönyegem láttad.

   – Medve rontott aztán a palotába, szétzúzta a királyi trónt, s mancsát rázva rémisztett halálra; hatalmas pofájába ragadott minket, menekülni sem bírtunk, és borzasztó rettenet szállott ránk.

   – Nagy vihar támad bizonyosan, ha álmodban fehér medvét láttál.

   – Sas suhant eztán végig a palotán – mondta Kostbera –, vérrel hintve mindnyájunkat tele; rossz jel biztosan, mert úgy rémlett, a sas Atli volt maga!

   Válaszolt ő:

   – Vadat ölünk gyakorta, és nagy lakomát csapunk: álmodban a sast ökörre értheted; bizony, Atli jó szívvel van irántunk. – S azzal beszédüknek vége szakadt.


A Völund-énekből


VÖLUND, A RAB KOVÁCS

   Élt valaha Svédországban egy király, Nithudnak hívták. Két fia és egy lánya volt; a lánynak Bödvild volt a neve. Élt akkortájt három fivér is, a finnek királyának fiai: az egyik Slagfid, a másik Egill, a harmadik Völund.

  Hótalpon vadászott a három fivér, s elérkeztek egy nap a Farkasvölgybe. Igen megtetszett nekik a vidék, le is telepedtek, és házat emeltek maguknak. Volt a közelükben egy tó, Farkastónak nevezték.

   Valamely kora reggelen három lányra leltek a tóparton, amint fonalat gombolyítanak: valkűrök voltak mindhárman, hattyúalakban érkeztek délről, a varázslatos Fekete-erdőből. Megpihentek a parton, tollruháik mellettük hevertek. Ketten közülük – Hladgud, a hattyúfehér és Hervör, a csodaszép – Hlödvér király lányai voltak, harmadikuknak, a rúnatudó Ölrúnnak atyja a Vallandból valósi Kjár volt.

   Hazavitték magukkal az ifjak a szépséges szüzeket: Egill Ölrúnt, Slagfid Hladgudöt, Völund a hófehér Hervört vette maga mellé. Hét telet töltöttek nagy boldogságban, de a nyolcadikon vágyódni kezdtek a leányok vissza a Fekete-erdőbe, hogy sorsukat teljesítsék, s a kilencedik telet kivárni már nem bírták.

   Vadászatból tért meg a három fivér éppen, mikor kastélyukat üresen találták; hiába keresték kedveseiket kinn és benn, hűlt helyüket lelték. Ölrún után indult ekkor kelet felé Egill, Slagfid meg délnek vette útját, Hladgudöt keresni; csak Völund maradt Ulfdalirban. Aranyékszert díszített ragyogó drágakövekkel, és hársfaháncsra fűzött csillogó gyűrűket, így várta asszonyát, hátha újból hazatér.

   Hírül vette Nithud, a niárok királya, hogy Völund egymaga tanyázik a Farkasvölgyben, s egy éjjelen odaindult harcosaival: veretes páncéljuk, fényes pajzsuk csillogott a holdfényben. Megérkezvén a völgybe, lovaik nyergéből szökkentek a ház falára, s a terembe lépve meglátták függeni a gyűrűket rögvest a háncson: hétszáz is megvolt belőlük. Lefűzték onnan mind, aztán visszafűzték, csak egyetlenegyet vittek magukkal.

   Fáradtan jött meg a vadászatból Völund, és száraz fából tüzet rakott, hogy pecsenyét süssön. Letelepedett a medvebőrre az álfok fejedelme, s a gyűrűket számolgatta; észrevette aztán, hogy hibádzik az egyik. Hlödvér lánya vette el tán, gondolta rögtön, s hogy szerelme visszatért hozzá. Sokáig ült ekképp a tűz mellett, míg az álom el nem nyomta.

   Mikor aztán felébredt, látja kezét nehéz béklyóban, s lábait hurok köté össze. Kérdezte Völund:

   – Kifélék a harcosok, kik háncskötéllel megkötöztek?

   Kérdte tőle Nithud király:

   – Miként kerültek, Völund, kincseink a Farkasvölgybe?

  – Aligha való Grani útja mellől az arany; távol esik otthonunk a Rajna hegyeitől. Hazánkban, amidőn boldogan éltünk, számtalan kincsünk volt!

   Künn állott a király felesége, de belépett a terembe, megállott a kőpadlón, s a kovácsra pillantván, halkan mondotta: „Nem néz nyájasan, ki a vadonból jött!”

   Nithud király a leányának, Bödvildnek adta az aranygyűrűt, mi Völund háncsáról hiányzott, kardját megtartotta magának. Szólott a királyasszony:

   – Szeme úgy tüzel, akár a kígyóé! Csikordul foga, ha látja a kardot s Bödvild gyűrűjét! Vágjátok el hátulsó térdinait, utána vigyétek Sævarstad szigetére.

     Így is tettek: térdinait elvágták, és kitették Völundot Sævarstad szigetére, mely a szárazföldhöz közel esett. Ott készített mindenféle drágaságot a királynak; senki sem mert a közelébe menni, csak Nithud egyedül.

...

 

Tovább a könyvhöz >>>