Címlap Északi mondák Istenek mondái

Istenek mondái

E-mail Nyomtatás

Részletek az istenek mondáiból

 

 ASGARD FALAI

   Hajdanában, amidőn az ászok uralma kezdetét vette, s mikor az istenek megalapították Midgardot és a Valhallát is építették, még azokban az időkben történt.

   Egy napon vándor érkezett Asgardba, aki felajánlotta, hogy három évszak alatt olyan várat épít, mely kellő védelmet nyújt majd a sziklaóriásokkal és a déróriásokkal szemben, még ha azok netán át is kelnének Midgardon. Munkája jutalmául Freyját kérte, s hozzá a napot és a holdat. Tanácsot ültek az istenek, és végül egyezséget kötöttek vele, miszerint megadják neki a kívánt fizetséget, ha az erőddel egyetlen tél alatt elkészül. Ha a nyár első napján bármi hiányzik a várból, elveszíti jutalmát; és munkájában nem segítheti senki emberfia. Amikor mindezt elmondták neki, ő csupán annyit kért tőlük, engedjék lova segítségét igénybe vennie, melyet Svadilfarinak hívnak; az istenek meg, Loki tanácsára, elfogadták a feltételt.

   Ő aztán a tél első napján az erőd építésébe fogott, éjjelenként pedig lova segédletével hordta a köveket. Hitetlenkedve nézték az ászok, mily hatalmas kődarabokat képes elhúzni a hátas, s hogy Svadilfari kétszer annyi munkát végez, mint gazdája. Szavuk megtartására viszont súlyos eskük kötötték őket, hisz másként az óriásnak nem lett volna biztonságos Asgardban, ha Thór esetleg hazatér; de ő akkoriban épp keleten volt trollokkal hadakozni.

...

IDUNN ALMÁINAK ELRABLÁSA

   Történt egyszer, hogy Ódin, Loki és Hænir útnak indult otthonukból. Vándoroltak hegyeken és pusztaságokon, s igen nehezen találtak élelmet. Egy völgybe érkeztek aztán, ahol ökörcsordára bukkantak; kiválasztottak egyet, és hozzáfogtak, hogy megfőzzék. Amikor késznek gondolták, levették a tűzről, de látták, hogy nem főtt meg, visszatéve hát a tűzre, vártak még egy darabig. Újra szétkotorták a parazsat, de most sem volt még ételük készen, s akkor egymást kérdezgetve tanakodni kezdtek, vajon mit jelenthet ez.

   Hangot hallottak ekkor fejük felett a tölgyfáról, mely szerint aki odafent ül, az okozta híját a tűz erejének. Felpillantottak, s látták, hogy amott ül egy sas; és nem volt éppen kis termetű. Szólt akkor a madár:

   – Ha hajlandók vagytok elegendő részt adni az ökörből, meg fog főni a tűzön.

   Beleegyeztek az istenek, a madár meg leereszkedett a fáról és leszállt a tűz mellé, s azonmód maga elé vette az ökör két sonkáját és lapockáját. Dühös lett erre Loki, felkapott egy vaskos faágat, teljes erejéből meglendítette, és a sas felé vágott vele, az meg hirtelen felrebbent úgy, hogy a bot a hátsójába szorult, a másik végét meg Loki szorította; aztán oly magasra szállt, hogy alant Loki lába köveknek, szikláknak és fáknak ütődött, s úgy érezte, karjai menten kiszakadnak a vállából. Rémülten kiáltozott a sasnak, kegyelemért rimánkodva, de amaz kijelentette, soha többé nem engedi el, ha esküvel nem fogadja, ráveszi Idunnt, hogy az almáival kijöjjék Asgardból. Belement Loki az alkuba, mire a sas rögvest el is engedte, s ő visszatérhetett társaihoz; egyéb nem is történt útjuk ez ideje alatt, míg hazaértek.

   De aztán a megszabott időben Loki kicsalta Idunnt Asgardból egy erdőbe, mondván neki, olyan almákra bukkant, melyeket igen értékesnek talál majd, s kérte, hozza magával az övéit is, hogy a többivel összehasonlíthassa őket. Útközben aztán az óriás Thjazi megjelent a sasálcában, elragadta Idunnt, s repült vele a messzi Thrymheimbe, egészen hazáig.

...


AZ ISTENEK KINCSEI

 

   Egy napon Loki, puszta csínytevésből, tövig levágta Sif haját. Megtudta ezt Thór, elfogta, és már törte is volna össze minden csontját, ha Loki meg nem esküszik, ráveszi a sötét-álfokat, hogy Sif haját elkészítik aranyból, mely úgy nő majd, mint bárki más haja.

   Felkerekedett eztán Loki, és elment ama törpökhöz, kiket Ivaldi-fiaknak hívtak; ők el is készítették az aranyhajat, meg Skidbladnirt, és a dárdát, mely Ódiné lett s Gungnirnak nevezik. Loki ezek után fogadást kötött egy Brokk nevű törppel, a fejét téve rá, hogy annak fivére, Sindri, nem bír három olyan drága holmit kovácsolni, amelyek az övéivel felérnek.

   Mikor azok megérkeztek a kovácsműhelyhez, Sindri sertésbőrt terített a tűzhelybe, majd meghagyta Brokknak, a fújtatóval izzítsa a lángot, s abba ne hagyja a munkát, amíg ki nem veszi a tűzből, amit beletett. De amikor kiment a műhelyből, mialatt a másik a fújtatónál dolgozott, rögtön rászállt Brokk kezére egy légy és megcsípte: de ő csak fújtatott tovább, mint előtte, míg Sindri ki nem emelte művét a kohóból; az pedig egy vadkan volt, szőre és üstöke színaranyból.

   Sindri ezután aranyat tett a tűzhelybe, és Brokk lelkére kötötte, fújtasson csak és addig ne lankadjon, míg vissza nem jön. Kiment akkor, de a légy újból berepült és Brokk nyakára telepedett, s kétszer olyan erőset csípett, mint elsőre; ő viszont egyre csak fújtatott, amíg a kovács ki nem húzta a tűzből az aranygyűrűt, melyet Draupnirnak neveznek.

...


FENRIR, A FARKAS

   Angurboda volt a neve egy Jötunheimben élő óriásasszonynak, kinek Loki három óriásgyermeket nemzett: az első egy farkas volt, őt Fenrirnek nevezték, a másik Jörmungand, a Midgard-kígyó, a harmadik az emberforma, de félig élő, félig holt küllemű óriáslány, Hél.

   Amikor az istenek tudomására jutott, hogy ezek mindhárman Óriáshonban nevelkedtek, s látták már a jóslatokból, hogy a farkas és övéi egy napon nagy veszedelmet hoznak rájuk, Mindenek-Atyja elküldte néhányukat, fogják el Loki és Angurboda szülötteit és hozzák elébe őket. Amint megérkeztek, Ódin a mély tengerbe hajította a kígyót, ahol az addig nőtt, míg testével körül nem érte az összes szárazföldet. Hél Niflheimbe vettetett, s megkapta a hatalmat kilenc tartomány felett, hogy a holtakat, akik őhozzá érkeznek, szétossza bennük.

   A farkast magukhoz vették Asgardba, de egyedül csak Tyr mert a közelébe menni, hogy etesse; az istenek meg, amikor látták, miként növekszik napról napra, s minden jövendölés azt mondta, hogy a farkas a vesztükre tör, tanakodni kezdtek; végül kovácsoltak egy erős láncot, melyet ők maguk Lædingnek neveztek el. Felkeresték Fenrirt, és arra kérték, próbálja ki rajta az erejét. A farkas úgy gondolta, ezen ne múljék, és hagyta magát megkötözni, s azután, épphogy csak nekirugaszkodott, a lánc elsőre széttörött.

   Az istenek most kétszer erősebb béklyót kovácsoltak: Drómit. Mondták aztán Fenrirnek, ha eltépi, erejével nagy hírnevet szerezhet magának. A hatalmas farkas, bár látta, hogy ez a lánc jóval erősebb az előzőnél, igen magabiztos volt már, hisz tudta, hogy amióta Lædinget elszakította, csak nőtt benne az erő. Engedett is a próbának, mert eszébe jutott, hogy a veszélyt vállalnia kell, ha híres akar lenni. Amint az istenek ráhelyezték a béklyót, ő csak megrázta magát, aztán földhöz vágta Drómit, ide-oda rángatta, és végül szanaszét törte úgy, hogy a lánc darabjai messzire repültek.

...

RÍG, AZ EMBEREK ATYJA

   Történt egyszer régen, hogy vándorútra kelt Heimdall, és az emberek világát járta, ott pedig magát Rígnek nevezte. Ment Ríg végig a tenger mentén, s egy kunyhóhoz érkezett, ajtaja sarkig volt tárva; odabent a tűz mellett vén házaspár üldögélt: Ái és Edda, Dédapó és Dédanyó, öreg öltözékben. Tudott számukra Ríg hasznos tanácsokat, leült a szoba közepére, ők meg kétoldalról mellé telepedtek. Hozta aztán Dédanyó a vastag daracipót, s tette asztalra a tálat, benne az ízletes levest; szólott még Ríg segítő szavakat, majd felkelt s aludni tért: ágyukba feküdt, amazok ketten meg kétfelől körülvették. Náluk maradt emígyen három éjen át, aztán útnak indult, s eredt onnan tovább.

   Kilenc hónap hamar eltelt, s fia született Eddának: hintették vízzel a gyermeket, és nevezték Thrallnak. Cseperedett a legény, haja sötét, bőre cserepes, tenyere kérges, vastag ujja csomós, háta hajlott volt s a lába nagy, de erejét már korán próbálni kezdte: háncsot kötözött, súlyt cipelt, s tűzifát hordott naphosszat haza.

   Egy napon aztán arra tévedt egy leány, Thir névre hallgatott: lába csámpás, talpa szurtos, orra lapos volt, bőrét nap égette barnára. Letelepedett a kunyhóban a leány, s mellé ült a ház fia: összesúgtak-búgtak, ágyat vetettek, vígan töltötték napjaikat. Születtek fiaik, éltek s virultak mind, ekképp hívták őket: Csordás és Csámpás, Rikoltó és Ragyás, Léha, Szutykos, Kérges, Hájas, Lomha, Lompos, Kajla és Kormos; kertjüket gondozták, földet trágyáztak, gyepet ástak, kecskét neveltek és kondájukat terelgették. Lányaik is voltak, Csálé, Tömzsi, Dongaláb, Görcsös, Cserfes, Cseléd, Borzas, Dorongtörzs és Daruláb; szolgálónép ered mind egy szálig tőlük.

   Ment előre Ríg egyenes úton, s elért egy házhoz, nyitva volt ajtaja; belépett oda, bent tűz lobogott, a házat Afi és Amma, Nagyapó és Nagyanyó lakta. Ott ült a pár és dolgát végezte, a férfi fát faragott a szövőszékhez, szakálla nyírva, fürtös haja szeme fölébe ért, és szabott volt ruhája; a sarokban láda állott. Ültében Nagyanyó a rokkát hajtotta: főkötő a fején, kebelén ing, vállát csatos kendő takarta. Tudott Ríg nekik is hasznos tanácsot, a szoba közepére ült, s ketten közrefogták. Hozta Amma a teli kondért, s tette elébük az asztalra; borjúhús volt abban, ízes falatok. Beszélt még hozzájuk bölcs szavakkal Ríg, felállt aztán onnan, és aludni készült: lefeküdt ágyukba, s amazok kétfelől körülvették. Három éj így telt el, azután elindult, és járta tovább útját.

...

UTGARD-LOKI VÁRA

   Útnak indult egyszer kecskefogatán Thór, és vele tartott Loki is. A nap végére egy gazdaember tanyájához érkeztek, ahol éjjeli szállásra leltek. Estefelé Thór fogta a két bakot, leölte mindkettőt, bőrüket lefejtette, és üstben megfőzte húsukat. Elkészült az étel, társával pedig Thór leült vacsorázni, s meghívta melléjük a gazdát és feleségét, meg a gyermekeiket is; a fiút Thjálfinak hívták, a leányt Röskvának. Thór a tűz közelébe terítette a két kecskebőrt, mondván, dobálják majd rá a csontokat. Thjálfi aztán egy combcsontot vett a kezébe, felvágta a késével, s feltörte, hogy a velőt kiszívja belőle.

   Másnap Thór még pirkadat előtt felkelt és felöltözködött, fogta Mjölnirt, meglengette a pörölyt és megáldotta vele a kecskebőröket: azonmód életre kelt a két bak, ám egyikük bicegett a hátsó lábára. Észrevette ezt Thór, s rájött, hogy a gazda avagy háznépe nem bánt elég óvatosan a csontokkal; s tudják most meg, hogy a combcsont eltört. Mondani sem kell, mennyire megrémült a gazdaember, amikor meglátta, miként vonja össze Thór a szemöldökét; s a szemébe nézve úgy érezte, már a puszta pillantásától is menten térdre kell rogynia. Úgy megszorította Thór a kalapácsa nyelét, hogy még a csuklója is elfehéredett; mire a gazda s mind a családja, miként várható is volt, hangosan rimánkodott és bocsánatért esedezett, felajánlva engesztelésül mindent, amijük csak van. Thórból, látván az emberek rémületét, elpárolgott a harag, és lecsillapodott, s jóvátételül a szolgálatába fogadta gyermekeiket.

   Hátrahagyta ezután a bakkecskéket, és elindult keletnek, egyenesen a tenger felé, Jötunheim irányába, Loki, Thjálfi és Röskva meg ővele. Még csak kevés utat tettek meg, amikor egy erdőhöz értek, s egészen alkonyatig mentek tovább. Thjálfi volt a legfürgébb minden ember közt; ő vitte Thór tarisznyáját, hanem abban bizony nem sok ennivaló akadt. Amint besötétedett, menedéket kerestek éjszakára, s egy jókora házra leltek: ajtó volt a végében, de oly széles, mint a ház maga; ott telepedtek meg éjjelre. Éjféltájt azonban hatalmas földrengést éreztek: borzalmasan rázkódott alattuk a föld, s a ház is belerengett. Felkelt akkor Thór, szólt a társainak, odébb mentek, majd a ház közepén jobb kéz felől egy kisebb oldalteremre bukkantak: oda betértek. Thór az ajtónyílásba ült, míg a többiek valamivel beljebb félve lapultak, de ő megmarkolta pörölyét, készen arra, hogy megvédje magát; s hallottak ez idő alatt nagy zúgást és morajt is.

...

   Utgard-Loki ezután Thórt kérdezte, miben mutatja meg előttük tudását: oly sok történetet mesélnek hőstetteiről az emberek. Felelte rá Thór, leginkább ivásban mérkőzne bárkivel.

   – Legyen hát – mondta a király, bement a csarnokba, és szolgáját szólította, parancsolva neki, hozza ki az ivótülköt, melyből a legényei szoktak inni. Jött is a szolgáló az ivókürttel, és Thór kezébe nyomta. Szólott erre Utgard-Loki:

   – Nálunk azt tartják igazán nagyra, aki egyetlen húzásra kiissza e kürtöt, de akad, aki kettőből megteszi; senki sincs azonban oly gyenge az ivásban, hogy ne tudná kiüríteni harmadjára.

   Belenézett Thór a tülökbe, s nem tűnt neki nagynak, inkább eléggé hosszúnak. Igen szomjas volt, megragadta az ivószarut, és jókorát húzott belőle, remélvén, hogy többször nem kell azt megemelnie. Mikor már nem bírta levegővel, elvette szájáról a poharat, s belelesett, hogy lássa, miként ment az ivással, de úgy tűnt neki, igen csekély a különbség, amivel az ital szintje apadt.

   – Ez aztán derekas korty volt, bár nem túl nagy – mondta Utgard-Loki –; ha úgy mondják, hát el sem hiszem, hogy Ász-Thór nem képes többet inni egyszerre. De tudom, másodszorra már sikerülni fog.

   Nem felelt Thór semmit, csak a szája elé emelte a kürtöt, gondolván, most nagyobbat iszik, s ivott is, amíg bírta szusszal; de látta, hogy az ivótülök vége nem emelkedik olyan magasra, mint szeretné. Belepillantott aztán az italba, de úgy tűnt, abból még kevesebb fogyott, mint előtte, bár a kürtben most már világosan látszott az apadás. Mondta ekkor az óriás:

   – Hogyan van ez, Thór? Nem akarsz többet felhörpinteni, mint amennyi jólesik? Pedig úgy látom, most kell a legnagyobbat innod, ha ki akarod üríteni harmadikra a tülköt. De ha egyéb versenyben nem bizonyítasz, hát mégsem hívhatunk oly nagy legénynek, amekkorának az ászok közt tartanak.

   Erre aztán dühös lett Thór, szájához vette a szarut, és ivott minden erejével, küzdve az itallal, ahogy csak bírt; aztán belenézett, de abból csak valamicske fogyott. Visszaadta akkor az ivókürtöt azzal, hogy nem akar többet inni.

...


THÓR ÉS HRUNGNIR HARCA

   Egyszer, midőn Thór újfent keletre utazott trollokat öldösni, Jötunheimbe vágtatott Sleipnir hátán Ódin, s elérkezett az óriáshoz, akit Hrungnirnak hívtak. Kérdezte Hrungnir, vajon kiféle ez az aranysisakos férfiú, aki égen-vízen át nyargal; s mondta még azt is, hogy az idegennek csodamód remek paripája van. Mondotta Ódin, a fejét merné rátenni, hogy nincs ló egész Jötunheimben, mely éppily jónak bizonyulna. Felelte rá az óriás, hogy a csődör kiváló ugyan, de kijelentette, az ő paripája, melyet Aranysörénynek hívnak, sokkal sebesebb; és Hrungnir úgy feldühödött, hogy fel is ugrott a lovára és Ódin nyomába eredt, gondolván, most megfizet a hencegésért. Oly sebesen vágtázott Ódin, hogy ő ért fel elsőként a következő hegy csúcsára, Hrungnir meg óriásdühében egész a versenybe feledkezett, s azon kapta magát, hogy Asgard kapuin belül van már. De amikor a palotaajtóhoz ért, az ászok behívták iszogatni.

   Be is tért az óriás, és italt rendeltek elébe, s ama kancsókat hozták elő, melyekből Thór szokott inni, Hrungnir meg felváltva vedelt belőlük. S mikor a rengeteg ital a fejébe szállt, nagy szavakkal fogott hencegésbe: kérkedett, hogy felkapja a Valhallát, és a hátán viszi Óriáshonba, Asgardot meg eltemeti és megöli mindegyiküket, Freyja és Sif kivételével, mert őket bizony hazaviszi magával. Egyedül Freyja mert neki tölteni, mire Hrungnir fogadkozni kezdett, hogy az összes sörüket megissza.

   Megelégelték az óriás pimaszságát az ászok, és Thór nevét szólították. Meg is érkezett rögvest a Föld fia, pörölyét lóbálva szörnyű haraggal, s kérdezte, vajon ki engedte, hogy az óriások e csahosa emitt ihassék, és ki szavatolt biztonságot Hrungnirnak a Valhallában, s miként lehet, hogy Freyja tölt neki italt, akárha az ászok lakomáján volnának. Felelte akkor Hrungnir, miközben nem éppen barátságos tekintettel méregette Thórt, hogy Ódin volt, ki inni kínálta, s az ő védelme alatt áll most.

   – Megbánod még a meghívást, mielőtt innen távoznál! – dörögte a rőtszakállú.

   Válaszolta Hrungnir:

   – Csekély hírnevet szerezne Ász-Thór, ha így, fegyvertelenül ölne meg: bátorságod igaz próbája az lenne, ha Grjótunagard határán mérnéd velem össze erődet. Nagy dőreség volt, hogy pajzsom és fenőkövem odahaza hagytam; volnának csak itt, hát megvívnánk egymással szemtől szemben. De ha fegyvereim híján akarsz megölni mégis, úgy gyávának nevezlek.

   Nem is tétovázott Thór, hogy vállalja-e a küzdelmet, mikor viadalra hívták, hisz senki azelőtt nem ütközött meg vele párbajban.

   Útra kelt eztán Hrungnir, s vágtatott ádázul, míg Óriásföldre nem ért. Útjának széltében híre ment a jötünök közt, s annál nagyobb feltűnést keltett, mikor a Thórral kitűzött viadalról tudomást szereztek; gondolták az óriások, nagy a tétje annak, hogy melyiküké lesz a diadal, hisz a legrosszabbat várhatják Thór kezéből, ha Hrungnir odavész, ő lévén köztük a legerősebb.

...

 

BALDUR HALÁLA

   Összegyűltek egykoron mind az istenek, s jöttek az istennők, hogy tanácsot üljenek: tanakodtak egyre a hírneves ászok, miért gyötrik Baldurt szörnyű rémálmok.

   Felállt aztán Ódin, a vén varázsló, feltette a nyerget Sleipnir hátára, és elvágtatott onnan Niflhél mélyébe. Előrohant amott rejtekéből Garm, mellkasán vér vöröslött, s messziről vonított a bűbájok atyjára; de Ódin csak nyargalt előre, még a föld is belerengett, mígnem elérte Hél hatalmas várát. A keleti kapu felé vette az irányt, tudva tudván, hogy ott leli egy jósasszony sírját. Igézetbe fogott az istenek vezére, nagyerejű varázsdalt énekelt; kikelt a sírból a megbűvölt jósnő, s megszólalt halotti hangon:

   – Ki volnál, ismeretlen, ki a vészes útról megidézel? Hó borított engem, testem eső verte, s harmat áztatott; rég fekszem már holtan.

   Beszélt akkor Ódin:

   – Vegtam a nevem, Valtam fia vagyok; szóld szavaidat Hélből, a felvilágét tudom: ki kedvéért ragyognak gyűrűk a padokon, s arany az emelvényt kinek borítja?

   – Baldurnak főzik idelenn a sört, pajzsfedte üstben a ragyogó nedűt; elhagyta reményük a hatalmas isteneket. Nem szívesen szóltam, s most elhallgatok. ...

...

   Határoztak ezután az istenek, hogy Baldurt megvédik minden veszélytől. Esküt is vett Frigg a tűztől és víztől, s az ércek minden fajtájától; megeskette a köveket, a földet, a fákat, a betegségeket, vadállatokat, madarakat, mérgeket és kígyókat, hogy fiát sosem bántják.

   Miután ez megtörtént és kihirdettetett, Baldur és az ászok abban lelték kedvüket, hogy ő felállott a thingben, a többi meg körbeállta, s némelyikük rányilazott, míg mások karddal vagdalták, s volt, aki kővel ütötte; de bármit tettek, semmi sem ártott neki, s mindnyájuknak úgy tűnt, hogy ez csodálatos dolog.

   Bosszantotta bezzeg Lokit, mikor látta, hogy Baldur sérthetetlen: asszonyálcát öltött magára, s elindult Frigghez Fensalirba. Kérdezte ott Frigg az asszonyt, ugyan meg tudná-e mondani, mit művelnek a thingben az ászok, s felelte amaz, hogy Baldurt hajigálják, meg azt is, hogy ő meg sem sérül. Mondotta rá Frigg:

   – Sem fegyver, sem fa nem árthat neki: esküt vettem valamennyitől.

   – Mindegyikük megesküdött, hogy Baldurt megóvják? – firtatta az asszony, s Frigg válaszolt:

   – Valhallától nyugatra magányos csemete nő, fagyöngynek hívják; túl ifjúnak gondoltam még, hogy őt megeskessem.

   Nyomban tovább is állt onnan Loki, megkereste a fagyöngyvesszőt, kihúzta, s ment vele a thingbe. Ott állott Hödur, kívül az istenek gyűrűjén, hiszen vak volt, s hozzá szólott Loki:

   – Te miért nem dobálod Baldurt?

   – Mert nem látom, merre van, meg aztán fegyverem sincsen – válaszolt Hödur.

   Mondta erre Loki:

   – Tégy úgy te is, mint a többiek, s mutass iránta tiszteletet, akárcsak ők. Odafordítlak majd, ahol Baldur áll; hajítsd rá ezt a vesszőt.

   Megfogta Hödur a fagyöngyöt és Baldur felé dobta, pont amerre Loki irányozta: átjárta a favessző Baldur testét, s ő holtan zuhant a földre; és ez volt a legnagyobb balszerencse, mely istenek s emberek közt valaha megesett.

...


RAGNARÖK, AZ ISTENEK VÉGZETE

   „Számtalant tudok, s még többet látok, hatalmasok végét, hadistenek hulltát” – szólnak a völva szavai, mely szerint közeleg az idő, mikor elpusztul a világ. Baljós jelek mutatkoztak Baldur halálával, melyet esküszegések, viszályok követtek, és Nidhögg elé is egyre több és több bűnös lélek került Niflhél mélyébe. Bizony, hosszú ideje tart Midgard népeinek hitványulása, s világunk végéhez közeledvén, az utolsó három esztendőben zord háborúk dúlják a földeket: a fejszék és kardok kora ez, midőn az elaljasult erkölcsök romlásba taszítják a népeket, s mindenütt gonoszság, kegyetlenség és nyomor lepi el a földkerekséget. „Vad kor jő a világra, szajhálkodás kora”, vérfertőzés mocskol be rokonságokat, kapzsiságtól hajtva testvérek oltják egymás életét, s nem kímélnek gyilkolásban sem apát, sem fiat. Kezdetét veszi ezután a viharkor, és beköszönt a Fimbulvetr, a kegyetlen Hármastél: három, szörnyen hideg tél követi egymást, s enyhülést az emberek mindhiába várnak, mert a telek közt nem lesz nyár. Hó záporozik a földekre minden irányból, csikorgó fagy és jeges szél dúl, és erőtlenné halványul a nap égi fénye.

   Eljő aztán az ordasok kora, mikor az élők nagy fájdalmára Sköll és Hati utoléri és elnyeli a Napot s a Holdat, és a csillagok is eltűnnek az égről, teljes homályba burkolva a világot. Elkukorékolja magát Óriásföldön a tűzvörös Fjalar kakas, de meghallja ám Asgardban Aranytaréj, s riasztja az isteneket, a holtaknak pedig a feketésvörös jelzi, hogy közeleg a végső küzdelem ideje.

   Riadalom lesz úrrá égen-földön, mert Yggdrasil lombja megrázkódik, a hegyek megremegnek, a fák tövestől fordulnak ki a földből, s minden kötél és lánc elszakad. Eltépi béklyóját Fenrir, a farkas, roppant állkapcsát széttárja föld és ég között, így indul pusztító útjára – nyitná még szélesebbre is a száját, ha lenne a földön elég hely hozzá –; szeméből s orrlyukaiból fenyegető tűz parázslik.

...

   A holtak úrnője is szabadjára ereszti az Alvilág gonosz rémeit, Loki pedig, béklyóit lerázván, összegyűjti őket, és hajóra szállva, észak felől közelít Vigridhez. Elhagyják Muspellheimet a tűzóriások, déli irányból törnek az istenek vesztére: égig csapnak a mindent elemésztő lángok, ahogy tündöklő kardjával Surt felperzseli a földet. Összeroskad Bifröst, a pompás szivárványhíd, midőn a lángóriások serege átrobog rajta. Leomlanak a sziklák, óriásnőket temetve, kettéhasad az égbolt, és élők roppant sokasága lép a Hélbe vezető útra.

...


 

Tovább a könyvhöz >>>

 

 

Figyelem!
A honlap teljes tartalma szerzői jogi védelem alatt áll!
(1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról)

Az oldalon megjelenő mű, "A skandináv mitológia" egyetlen része sem másolható, nem formázható, nem alakítható át és nem továbbítható
semmilyen módon és eszközzel, elektronikus, mechanikus, fénymásolási, hangfelvételi vagy egyéb úton sem, továbbá
semminemű felhasználás, terjesztés, újraközlés vagy fordítás nem törvényes a szerzői jog tulajdonosának írásos engedélye nélkül!