A teremtés

Nyomtatás

   Nem volt más kezdetben, csak a végtelen feketeség, a tátongó űr, Ginnungagap. Sem szárazföld, sem tenger, zöldellő fű és kék égbolt sem létezett még.

   Ősidőkben, mielőtt a földet megalkották volna, megszületett északon Niflheim, a fagyos Ködország: kellős közepén a Hvergelmir-forrás eredt, ahonnan tizenegy méregfolyam, az Elivagar fakadt. Délen ugyanekkor Múspellheim támadt, egy forrón perzselő, tűzlepte vidék.

Lassan hömpölygött északon a tizenegy folyó, s a vízfelszínen tajtékzó méreg, akár kohóban a salak, kezdett megszilárdulni, majd jéggé dermedni; midőn pedig ennek következtében a folyók végleg megrekedtek, legfelül a jég mindenütt befagyott. A méregből permetező súlyos pára hóharmatként csapódott le a felszínen, mely rétegről rétegre rakódott egymásra. Miként ez a jeges dér kezdte kitölteni az űr északi felét, úgy Múspellheimből is egyre csak áradt a szikra és a tűz, amitől a Ginnungagap közepében langyos, lágy levegő ült meg. Eközben az északról áramló zord hideg és a dél felől sugárzó forróság mind közelebb került egymáshoz, egészen addig, amíg Múspell izzó hője felmelegítette Niflheim jegét, mely aztán már olvadva csepegett. Végre a hőség borzasztó erejétől életre serkentek a jégcseppek, és az űr közepén alakot kezdett ölteni belőlük egy emberforma lény, az óriás Ymir.

   Ahogy aztán a dér tovább olvadt, előbukkant lassacskán egy hatalmas tehén, Audhumla: tőgyéből négy tejfolyam ömlött szerte, ezzel táplálta Ymir óriást. A tehén mindeközben eleség gyanánt a sós jeget nyalogatta, amikor a jeges sziklából egyszerre hosszú hajfürtök kezdtek előtünedezni; másnapra már a fej vált láthatóvá, s harmadnapra kiszabadult egy délceg, hatalmas és erős óriás, Búri.

   Mialatt Ymir aludt, a teste megizzadt, s bal hónaljából óriáspár fogant; ahogy aztán egyik lábát a másikhoz dörgölte, életre kelt egy hatfejű óriás, Thrúdgelmir. Búri ugyancsak maga nemzette Borrt, ki utóbb Bestlát vette asszonyául, a déróriás Bölthorn leányát; majd Borrnak és Bestlának idővel gyermekei születtek: Ódin, Vili és Vé, az első ász-istenek.

   Ódin és testvérei az idők hajnalán Niflheimben éltek a déróriások között. De azok száma csak nőttön-nőtt, s a három ász végül megölte Ymirt, és ahol az óriás elhullott, sebeiből annyi vér ömlött szerte, hogy egész fajtája odaveszett. De volt köztük egy bölcs óriás, Bergelmir – Thrúdgelmir fia, Ymir unokája –, ő meg asszonya csónakon menekült el, és Niflheim távoli vidékén telepedtek le; óriások új nemzedéke származik tőlük.

   Az ászok pedig megragadták Ymir tetemét és a Ginnungagap közepébe vetették, aztán megalkották belőle a világot: véréből a folyókat, tavakat, tengereket, húsából a termőföldet; csontjaiból a hegyeket, fogaiból és törött csontdarabjaiból a köveket, sziklákat formálták, haja meg fákká, erdőkké lett. Ymir koponyájából az égboltot teremtették az istenek, aztán fogták az óriás agyvelejét és felhajították a magasba, abból lettek a felhők. Szemöldökéből a minden élőnek földjét körülvevő erődöt, Midgardot építették, hogy a déróriásoktól védjék leendő lakóit.

...

   Egy Mundilföri nevű óriásnak és feleségének, Glaurnak volt egy fia meg egy lánya. A két gyermek oly ragyogóan szép volt, hogy apjuk a leányt Napnak, a fiút pedig Holdnak nevezte el. Ez aztán az isteneknek is a fülébe jutott, ámde ők nemtetszéssel fogadták e vakmerőséget; elvitte hát Ódin és az égbe helyezte a testvérpárt, hogy attól fogva a leány a napot vezesse, fivére meg a hold járását irányítsa. A testvérek lovak vonta szekeret hajtanak, s ha úgy tűnnék, mintha Nap és Hold menekülne valami elől, az bizony nem véletlen, hisz mindkettőjük nyomában ott lohol szakadatlan két hatalmas farkas: Napot Sköll kergeti, míg annak testvére, a Hati nevezetű, Holdat üldözi, ezért aztán igen szaporán kell az égen átszáguldaniuk, nehogy az ordasok utolérjék őket.

 

alt

J. C. Dollman: A Sólt és Mánit üldöző farkasok (1909)

Tovább a könyvhöz >>>